A legenda, avagy a legenda hiánya
Az idők hajnalán, valahol Közép-Afrikában, a végtelen szavannából toronyként kiemelkedő monolit árnyékában szőrös majomkézben kis agyaggombóc kezdett formálódni. A majom, amely elsőként fedezte fel az anyagot, és elsőként sejtette meg, hogy az anyag formálásával milyen hatalom is került a kezébe, még soha nem látott kacsát, a kezében lévő agyagból mégis egy kiskacsa kezdte elnyerni alakját, hogy megkezdje földi életét. A majom a zanzárfa kék gyantáját is ismerte, ezzel kente be agyagkacsáját, nem is sejtve, hogy amit a fejében lévő halvány árnyalak másának szánt, túléli őt és még oly sok majomnemzedéket, és életre kelve pompás tárgyát képezheti eljövendő korok nagy műalkotásainak. Nem ő tehet róla, hogy nem így történt.
Évezredek teltek el, emberi életek, generációk és birodalmak tűntek fel majd enyésztek el, de a kék kacsa türelmesen várt a Közép-Afrikai pusztaságban. Nem akadt még krónikás, aki megénekelje, hogy került ez a kis jószág a kontinensünkre, de a görög történeteket oly bőven ontó mesélők is elfeledkeztek a becses állatról. Így a jelentősen túlértékelt Homérosz úr, aki kínos próbálkozásában inkább oldalak százain untat minket egy tehetségtelen matróz tengeri szerencsétlenkedésével, ahelyett, hogy egy oldalban mutatná be a Kék Kacsa elegáns vízi mozgástechnikáját. De a nemes állat nem adta meg magát az enyészetnek. Tűrte azt is, hogy egy bizonyos Shakespeare úr figyelmét Egyiptom és Róma hírességei felé fordítva kéj- és hatalomvágyról ömlengjen, fikarcnyit sem hederítve korának legjelentősebb kacsájára. Szégyenszemre ugyanilyen pökhendi figyelmetlenséggel mentek el a téma és a kacsa mellett a Római Birodalom áltörténeteit zengő álművészek is, így bizonyos Kubrick úr és R. Scott úr is. A kék kacsa viszont nem türelmetlen, mosolyogva figyelte az idők múlását, és gyönyörködött saját kékségében. A középkorról mesélő középszerű művészek sem figyeltek fel A kacsára. Fontoskodó fércművében bizonyos Bergman úr például inkább egy feketébe öltözött mezőgazdasági munkást ültetett a sakktábla mellé, mint a kékben tündöklő elmeóriást. Kacsánk azon már nem is csodálkozott, hogy bizonyos, ripacskodásáról híres Connery úr főszereplésével nem róla, hanem egy rózsáról készítettek filmet. A vállalkozás átgondolatlanságát mutatja, hogy egyetlen rózsa sem szerepel a stáblistán. Hagyjuk – legyintett a Kék Kacsa, és átugrott néhány évszázadot. A helyzet nem lett jobb. A pökhendiségtől és dilettantizmustól nem látó firkászok ekkor is érdekesebbnek tartották a különböző biztonsági embereket (bizonyos Dumas úr) és érdektelen kakaskodásokat (említésre sem méltó bizonyos Tolsztoj úr), mint a halhatatlanság kék ikonját. A világ általános állapotát mutatja az a tény, hogy a technikailag biztos kezű, de annál szűklátókörűbb, bizonyos Lumiere úr is inkább egy vonatot (!) tüntetett ki a figyelmével, mint A kacsát. Az irodalmi törpékre és a filmművészet vakjaira legyintve hősünk ekkor átkelt az óceánon, de ott is csalódnia kellett. Az emberek érthetetlen módon érdekesebbnek tartották a különböző tűzfegyverek hatékonyságát bemutató bizonyos Wayne úr és Eastwood úr előadásait, mint kacsánkat, és hasonlóan kitüntető, de annál megfejthetetlenebb figyelemmel illettek bizonyos Pacino és DeNiro urakat, akik még ma is akadály nélkül folytatják vizuális környezetszennyező tevékenységüket. Bizonyos H. Ford úr tett ugyan kísérleteket, hogy a régi értékek felkutatásával javítson az emberiség általános helyzetén, de a Kék Kacsa az ő figyelmét is elkerülte. Sokáig sorolhatnánk még a ripacskodás, a tehetségtelenség és figyelmetlenség iskolapéldáit, de tollunkat nem azért emeltük fel, hogy érdektelen alakokra pazaroljuk tintánkat.
Az Ügy ugyanis fordulóponthoz érkezett. Egy maroknyi fiatalból álló csoport felfigyelt minden kacsák legkacsábbikára. Ügyük egyetemes, bár a dilettánsok számára érthetetlen lehet. Vesszenek ők, az érdektelenek, fellinicskék, bergmanocskák, spielbergecskék és altmanocskák, köpünk rájuk. Az ég kék, és a kacsa is! Figyeljünk inkább rá!
