A kacsa színeváltozása
Isten a nyolcadik napon elégedetten sétálgatott az Édenkertben, és csodálta, hogy mennyire tökéletes világot teremtett. Amint így jár kel, egyszer csak fölpillant a Tábor hegyre, és látja, hogy ott ül a hegy csúcsán az oroszlán, a kutya és a kacsa, és egykedvűen bámulják a messzeséget.
Isten fölment hozzájuk a hegy tetejére, és imigyen szólt:
- A létező világok legjobbikát szerettem volna megteremteni, de ahogy így elnézlek benneteket, olyan érzésem van, mintha nem lenne teljes az életetek, mintha még vágyakoznátok valamire. Mondjátok, miben segíthetek?
- Ha megengednéd, hogy én legyek az állatok királya – szólt az oroszlán – akkor minden gondom egy csapásra megszűnne.
A kacsa nem szólt semmit, félénken hallgatott.
- Hát te, kacsa, te nem mondod meg, hogy mi az ami annyira nyomaszt? – kérdi az Isten.
- Megmondanám én – válaszolta a kacsa – de az az igazság, hogy pontosan én sem tudom. Azt hiszem, attól félek, hogy el foglak veszíteni téged. Szeretném, ha mindig barátok maradnánk, szeretném, ha mindig hallhatnálak, és szeretném ha az én hangom mindig eljutna hozzád, akármilyen messze is kerülnénk egymástól.
Az Úr elgondolkozott, majd ezt mondá:
- Érdekes, hogy néha milyen apró dolgokon múlik a boldogság. Mire leértek a völgybe, minden kívánságotok teljesül.
Amint ezt meghallotta az oroszlán és a kutya, boldogan nekiiramodtak a lejtőnek.
- Köszönöm – mondta a kacsa, és ő is megindult lefele lassan totyogva.
- Tudod kacsa – mondá néki az Úr – a te kívánságod volt a legkedvesebb számomra. Neked van a legnagyobb lelked.
A kacsa mélyen elpirult, hiszen ő nem volt ahhoz szokva, hogy megdicsérjék. Tovább botladozott, és arra gondolt, hogy ezt hiába mondaná el a többieknek, azok úgy sem hinnének neki.
Aztán amikor leért a völgybe olyan oroszlánbőgést hallott, hogy csak úgy visszhangzott bele az erdő, és minden állat tudta, hogy ki a király.
A kutyát befogadta az ember. A kutya boldog farok csóválgatással fejezte ki örömét, és vidám kutyaugatás visszhangzott az erdőben.
A kacsára nem figyelt senki, de ő tudta magáról, hogy ő a legjobb. Boldogan hápogta:
- A kacsa az úr! A kacsa az úr!
Az oroszlán és a kutya értetlenkedve nézték a kacsát.
- Mit mond? – kérdezte az oroszlán.
- Azt mondja, hogy a kacsa azúr – válaszolta a kutya.
A kutya ugyan jól értette, hogy mit hápog össze-vissza a kacsa, de gondolta jobb lesz nem felbőszíteni az oroszlánt, mert az könnyen véget vethet a paradicsomi állapotoknak.
- Hát az meg mi? – kíváncsiskodik tovább az oroszlán.
- Az a kék szín egy árnyalata – mondta a kutya, és nagyon büszke volt az újonnan szerzett műveltségére – tudod, a kacsa kék – folytatta, és közben mutatta, hogy ez a kacsa dilis, ennek elmentek otthonról.
- A kacsa kék – nevetett az oroszlán, és csak úgy visszhangzott az erdő.
- A kacsa kék – nevetett a kutya is, és azt is visszhangozta az erdő.
- A kacsa az úr! A kacsa az úr! – hápogta a kacsa, de a kacsahápogásnak nem volt visszhangja.
Azóta sem visszhangzik a kacsahápogás, és senki sem tudja miért.
Isten tudja miért.
