Mickey telefonja ébresztett.

-Emlékszel a Conanra? Az ördögűzésre?

Mikor Mickey ideges volt, előjött a déli akcentusa. Törtem a fejem, mit akarhat, de azért nem túl erősen.

-Édes istenkém! Nézd meg! Nézd meg ezt!-Mallory volt valahonnan távolabbról. A hangja a hisztérikus és az őrült között félúton.

-Várj!-mondta Mickey, aztán letette. Mikor legközelebb az újságban láttam, már értettem. 

Na, asszem jobb, ha máshonnan indítok. Napra pontontosan egy hete történt.

Vasárnap volt, tehát vadászat. Mickey és Mallory, Doe meg én. Tizenkettőt szedtünk le estig. A tizenharmadik egész a Telepig húzta.

A többiek imádták, de én sose rajongtam érte. Mármint a Telepért. Ha láttad az "Egyedül a sötétben"-t, érted, miről beszélek.

Valaha kisváros volt. Tudod, gyár, kocsma, bolt, kocsma. Most egy rakás szar. Lyukas épületek, nyikorgó kapuk, leszakadt vezetékek, meg ami kell. Ráadásul a nap már lemenőben. Minden vörös, mint egy Del Toro filmben. 

Szóval a kis szaros már léket kapott, csak még nem akarta felfogni. Menekült. Felbukkan, eltűnik, felbukkan a romok között. Mi meg cél, tűz, cél. Lőttünk, mint egy csapat feltüzelt náci. Persze legalább olyan eredménnyel. Valahogy egyikünk se talált.

Ki tudja, meddig megy ez így, ha be nem vonszolja magát a Kékbe. A Kék a leggonoszabb kinézetű ház volt, amit valaha láttam. Mint a banya-tanya a Blairwichben. Csak ez sötétkék, majdnem fekete. A hátának támaszkodva roskatag kis moziépület. 

Szóval préda be, mi utána. Kezdtünk kijózanodni, mégse féltünk. De nem ám. Előző este láttuk Sárkány közbelép-et. 

A Kékről még annyit, hogy valaha festékgyár volt. Tintagyár, hogy pontos legyek. Ja, meg írószer. Mindent egy helyen.

Kék ragaccsal teli üstök, és hordók és csövek és szelepek. A '31-es Frankestein díszlet csak szeretett volna így kinézni.

A kis szerencsétlen pedig ott ült félőrülten a félelemtől pár töltőtollal teli doboz között, a legeslegnagyobb üst fölötti hídon. Úgy reszketett, mintha villámhárító lenne a seggében. Ja igen, villám. Odakint mintha vihar készülődött volna, pedig egész nap tiszta volt az ég. Fura. Persze erre akkor nem nagyon figyeltem. Minden energiámmal a célra összpontosítottam. 

Sokáig álltunk ott némán, ujjunk a ravaszon. Valamiféle bajtársiasság szállt meg minket, vagy mi. Mi voltunk a négy Boszorkány-király, aki épp Frodót készül eltörölni Középfölde színéről.

Persze ez csak egy kacsa volt. Mintha megérezte volna, hogy itt a vég. Abbahagyta a remegést.  

Azt hiszem, egyszerre húztuk meg a ravaszt. Nem mintha számítana persze, kié volt a végzetes lövés. Mindnyájan bűnösök vagyunk.

A kacsa, mit tehetett volna, engedett a fizika törvényeinek. Vagy két métert repült hátra, vérrel és csontszilánkkal permetezve be az üst falát. Majd egy baljós csobbanás és... csend.

Nevettünk. Ezt megcsináltuk! 

Hirtelen villám csapott a házba. A robaj leírhatatlan volt. Mint maga az Armageddon, persze Ben Affleck nélkül.

Szikra futott végig a tetőről az üstbe tartó rozsdás vascső mentén. Az egész Kék rázkódott, mint Moby Dick, miután benyelte Ahab kapitányt. Pár doboz töltőtoll a hídról az üstbe zuhant. A levegő megtelt elektromossággal. Minden egyes szőrszálam az égnek állt, a gombjaim lerepültek az ingemről, a puska forró lett a kezemben. Még hallottam, ahogy a szomszédban lévő moziépület megadja magát, aztán...futottunk, ki merre lát.

Már nem emlékszem, hogyan jutottunk haza, csak arra, hogy ittunk. Ittunk és dvd-ztünk. Élveztük, hogy élünk. 

Szóval mikor Mickey azzal ébresztett, hogy emlékszem-e a Conanra, valami megmozdult bennem.

Leporoltam az ősrégi kazit, előbányásztam a videót a penészes telefonkönyvek alól, és tekertem. Ott volt a százharmadik percnél, közvetlenül a finálé előtt.

A varázsló kiűzi Conanból a gonosz, festett szörnyeket, de előtte... előtte még telerajzolja ősi, titkos rúnákkal. Tetőtől-talpig.

Azonnal viszahívtam Mickeyt. Az akcentusa már-már érthetetlenné torzította a beszédét. Sötétkék foltokról zagyvált, amik a csempét borítják, meg a meztelenül heverő Malloryról a kádban. Nem, nem, él és virul, mondta, de a teste... az a kis csalafinta teste.... Valaki jegyzettömbnek nézte, és telefirkálta. Lemoshatatlan tintával.  

Mickey volt a következő. Minden újság lehozta, ahogy őrülten vigyorog a kamerába, kopasz feje búbjától a lábujja hegyéig párbeszédek és leírások és instrukciók. Kicsit hasonlított Jim Carreyre a 23-as szám borítóján. Valami kisregény lehet rajta, gondoltam, vagy inkább forgatókönyv. Nem mindegy?   

Doe-t egyfolytában hívom, de nem veszi fel, és már a kedvenc tékájában sem látták napok óta.

Nos ennyi.

S hogy én? Kösz a kérdést! Meglapulok. Várok. Mint Sly a ősvadonban.