Blue duck – a legenda Blue Duck saját csőréből

Üdvözlöm. A nevem Duck. Blue Duck. Markolja meg nyugodtan a szárnyamat…

Jól van? Zavartnak tűnik. Meglepődött? Látom az arcán. Mintha most nagyobb lenne az orra egy kicsit. Igen, és a szemöldökét meg a homlokába felhúzta. Ne is tagadja. Leülhetünk végre?

Tudja, olyan furcsák az emberek. Igen, maga is. Találkozni készül valakivel, akit Kék Kacsának hívnak, és mikor besétál egy kék kacsa, meg van döbbenve. Na, eressze vissza nyugodtan a szemöldökét. A szárnyamat is elengedheti most már.

Persze talán elnézőbbnek kéne lennem magukkal. Egy ilyen kacsa, mint én, szokatlan jelenség ebben a világban, tudom. Látom a tekintetén, most azt gondolja, hát persze, mert kék a tollam. De nem volt mindig az… Na jó, igaza van, kezdjük a legelején.

Blue Duck-ként ismernek, az eredeti nevem viszont hápogásból szabadon fordítva Duck Schwarzmüller. Anyám szerint – aki vitathatatlanul a legszebb kacsanő volt a lápos tó nádligetes partján – az odvas tölgy tövében fogantam egy fülledt, unalmas nyári délutánon. Apám szerint ő eredetileg tekézni indult a kedvenc fürjtojásával, de a reggeli esőtől megáradt mocskos-patak ellepte a pályát.

Az írásról? Olyan nagyon szeretném azt mondani, hogy mindig is mesélőnek készültem, és hogy pelyhes-seggű korom óta ontom magamból a jobbnál jobb kacsameséket, de ha ezt mondanám, nagyot hazudnék. Átlagos képességű kacsacsibeként átlagos életet éltem. Átlagos méretű csőrömből átlagos hápogás jött, átlagosan feszült az úszóhártya átlagos lábamon, amivel átlagos ütemben átlagos helyekre totyogtam. Azaz, szerettem néha a békákkal együtt csavarogni a békanyálas sziklán túl, de persze nem azokkal a lenéző levelikkel, hanem a vagány varangyokkal.

Nyári estéken lelkesen lélegeztük be a rothadó tavi-moszat kipárolgásait, hogy aztán módosult tudatállapotban bódultan kórusban brekegjük tele a tópart üres csendjét.

Lassan átlagos termetű kacsává nőttem, és eljött az ideje, hogy kivegyem a részem, úgymond a családi vállalkozásból. Tudja, régi kereskedő família voltunk. Üzleteltünk a mókusokkal, tavasszal makkért adtunk tőzeggyapotot, majd nyáron a makkot tovább cseréltük egy sünnel szamócára, amin a vidráktól aztán télen újból tőzeggyapotot vettünk. Sose értettem a logikát ebben, de apám esküdött rá, hogy van benne, és mivel ő az apám, elhittem neki.

Aztán egy esős őszi estén arra eszméltem, hogy én valószínűleg nem egészen erre az életre születtem. Nem volt nyugtom, egész éjjel álmatlanul töprengtem, és járt az agyam, mint a kacsa segge… Magamba szálltam. Nem túlzok, ha azt mondom, könyöknyi mélyen nyúltam a lelkembe, és megragadtam az első dolgot, ami a kezembe akadt: még hajnalhasadás előtt elhatároztam, hogy én márpedig író leszek. Író, az emberek világában. A reggeli rántotta után azonnal lementem a tóra algát gyűjteni tintának, kitéptem egy tollamat, és nekikezdtem első nagy világrontó regényemnek.

Első történetemet Dick Schwarzmüller álnéven küldtem el a kiadónak, a könyv „halálos bosszú” címmel jelent meg. Egy pszichopata mókusról szólt, akinek egész családját kiirtják a rókák. Ezen a kisemlős persze visszafordíthatatlanul befordul, és fékezhetetlen őrületében bosszúhadjáratba kezd családja gyilkosai ellen. A kedvenc jelenetem, mikor a kismókus egy róka lenyúzott bőrébe bújva lopakodik a galád ragadózók közé, hogy megölje a végtelenül gonosz falkavezért.

Az erdőnkben lakó rókákat sokkolta az első kiadás. Lázításnak titulálták a megjelentetést, és minden követ megmozgattak, míg végül sikeresen betiltatták a könyvemet. Szörnyen csalódott voltam, még akkor is, mikor pár évvel később Charles Bronson megvette a jogokat és eljátszotta a főszerepet.

Dühömben még azon a télen megírtam a közel 800 oldalas „zombi holokauszt” című horror-drámámat, amiben az egész erdő összes állata egy mindent elsöprő zombitámadás áldozatává válik. Ezt a történetemet végül sehol nem adták ki, viszont a megírása évekre előre kielégítette ösztönös destruktív és antiszociális vágyaimat. Így végre békésebb vizekre evezhettem a történetmesélés állóvizében.

Következő művem, az „ejtőernyők és csókok”, egy vadromantikus kalandjáték, főszerepben a legszebb kacsacsajjal, akit valaha a világra tojtak. A kritikusaim szerint ebben az alkotásban végre megtaláltam a női énemet. Micsoda baromság. Több se kellett, én magam akartam bezúzni a még meg nem jelent példányokat. Az éjszaka leple alatt egy kanna benzinnel belopakodtam a nyomdába, ahol a sokszorosítás folyt. Éppen a gyártósor felgyújtásán fáradoztam, mikor a farktollamat bekapta a futószalag, és már cipelt is magával a gépsor. Én küzdöttem, ahogy csak tudtam, csapkodtam a szárnyaimmal, dobáltam magam a papírszalag alatt, míg végül a forró nyomdafestékes üst felett sikerült kiszabadulnom… Igen, pont a közepébe. Szerintem ez nem vicces. Ezután kezdtek el Blue Duck-nak szólítani… Hogy? De. Lemoshattam volna…

Ebből a történetből megtanultam, hogy ha olyan nyelven írsz, amit rajtad kívül mások is megértenek, elkerülhetetlen, hogy saját tévképzeteik igazolásául rendre félreértsék a soraidat.

A következő a sorban a „kallódó kolbászok” című, mélyen erotikus töltetű alkotásom. Pár kóborló macskáról szólt, akik a falun szerzett párzási képességeiket az erdő különböző állatain kamatoztatják. Nem mondom, hogy nyíltan pornográf volt, de valljuk be őszintén, sok tojást raktak benne. A történet kapcsán sokat tanulmányoztam a fajok közti szaporodás genetikai korlátait és lehetőségeit. Ennek ellenére én mindig azt mondom, hogy ezzel a művel a szaporodás filozófiai oldalát világítottam meg – mi volt előbb, a kacsa vagy a tojása? Ez számomra az örök drámai kérdés. A nagy sikerre való tekintettel a könyvnek elkészítettem a színpadra átírt musicalváltozatát is. Andrew Lloyd Webber írt hozzá zenét, a címét pedig megváltoztatták „macskák”-ra. Úgy rémlik sikeres volt.

Utolsó erdei környezetben játszódó könyvem a „hápogó és brekegő”. Két tavi-moszat-függő jó barát meséje, ami természetesen önéletrajzi indíttatásból született. A két szenvedélybeteg főhős egy sor kalandon keresztül tanulja meg értékelni egymást, illetve egymás szemén keresztül saját magát, illetve mind a négy szemen keresztül az élet értelmét is. A történet kapcsán sokat tanulmányoztam az erdei állatok különböző világképeit, vallásait, és más kábítószereket. Megdöbbentő, hogy a pisztrángok még mindig nem hisznek a felszín feletti élet létezésében, és ki hinné, hogy a lápi szarkák azért gyűjtik az ékszereket, mert bálványimádók. Azóta azt vallom: nem ítélhetsz meg egy rendszert objektíven, aminek te magad is része vagy…

Akárhogy, a „hápogó és brekegő”-ből nemrég filmet forgattak, talán ismeri. A címe? „Félelem és reszketés Las Vegas-ban” lett a címe.

Mostanában? Mostanában fejeztem be egy második világháborús sztori forgatókönyvét, mert olyanom még nem volt. De rengeteg tervem van. Hogy mi? Hát, nem szívesen, még a végén elhápogja. Az emberek genetikailag képtelenek titkot tartani. Legyen meglepetés.