Réges-régen ... meg kellett volna már szülnöm ezt a bejegyzést.

TBDL, avagy AKKL

Egyszer volt, hol nem volt, hajdanában-danában...
...kék baromfik otthonában, Tollandiában
élt egy kacsa. Nem egyszerű, bonyolult lélek,
számtalan ötlete volt és terve szegénynek:
Más lesz Ő, mint a többi, nem ám csak egy kacsa,
akit, ha ünnep jön, fog és levág a gazda.

Különleges akart lenni, na és egyedi,
világhíres, hogy nevét ismerje mindenki.
”Talán, ha énekelnék, írnék egy szonettet,
rajzolnék egy absztraktot vagy egy jó filmötlet...
művészet kell, arra mind vevők az emberek.
És, bár kacsát igen, azért művészt nem esznek.”

Totyogott fel-alá, törve agyát a dolgon,
mindig egyedül járt, hogy gondolkodni tudjon.
Vaj’ hogyan lásson hozzá, tünődött el sokat:
„Hol kezdjem a hirnév felé vezető utat?...
A gazdát, ha megnyerném, vinné hírem tova,
szájról szájra szállnék, mint egy mese vagy monda.”

Neki állt hát, amikor arra járt a gazda,
gágogott hangosan és kacsatáncát járta.
A sáros talajon mintát hagyott a lépte,
így a földön egy furcsa ábrát hozott létre.
Amellyel gondolta Ő, jön majd a megváltás,
de nem értette azt a gazda, se senki más.

Egyedül volt a kacsa, magában a művész.
„Jaj nekem, mit is tehetnék még, hisz a mű kész!
A gazda, a világ nem készült fel még erre,
várni kell pár évet, hogy valaki megértse.”
De a mi kacsánknak nem volt már egy napja se.
Jött a gazda, s lett belőle rágós pecsenye.

Egy rendkívüli vírus majd egy millió évet keringve összevissza minden kontinensen,1983 nyarán megtalálta a számára megfelelő testet, és annak sejtjébe jutva, annak működését szisztematikusan módosítva, belefogott romboló munkájában. Nem egészen egy hónapra rá, majdnem zavarba jött a víruska, ugyanis nem messze tőle, ki gondolná, hogy ugyanazon a kontinensen, sőt, ugyanabban az országban, szinte hihetetlen, de ugyanabban a városban, ráadásul csak néhány utcával távolabb, ráakadt egy végtelenül hasonló véglényre. „Tévedtem volna?” Kérdezte magától a kicsi vírus. „Egy millió éve itt bolyongok, keresem a legmegfelelőbbet, és mikor már azt hittem megvan, végre!, hát kiderül hogy kettő is van belőle. Jaj mit tegyek?” De hamar rádöbbent, hogy semmi gond, hisz lévén parazita, két testben is pusztíthat egyszerre, annál is inkább, mert egyre megy a kettő. Alkalmatlan, gyenge, csúf és hülye. Így le is másolta magát gyorsan a vírusocska, és máris rombolni kezdett az alteregó is. Elnevezte a két hülyét „kacsának”, mert jól illet rájuk ez a szó. Csak később derült ki számára, hogy ez a szó bizony már létezik, de nem foglakozott vele. És így múltak az évek rombolásban, örömben, pusztításban, gyönyörben. Azonban 25 év után a kicsi vírus unatkozni kezdett. „Jaj, jaj, de unom ezt a két kacsát, nem is rombolok én igazán, ezek önveszélyesek, primitívek, fogyatékosak, saját magukat pusztítják, rám nincs is szükség, ők maguk a paraziták, nem is én.!” Ezért a vírusocska újabb tervet szőtt. „Beszerzek még egy tucat „kacsát”, újabb testeteket, sok sok újabb sejteket. Erre a kettőre hagyom a választás, biztos jól fognak dönteni, hehe... És élősködöm majd rajtuk is, hihi...” És így is lett. A két „kacsa” jól dönthetett, nem is vitás, hisz a víruskának bejöttek a számításai. Azóta dolgozik az összes sejtben, és nem is rest. A cél, hogy több milliárd példányban is lemásolhassa magát, ezzel a gazdaszervezetek megbetegedését, károsodását okozva, az egész világot uralhatja. Nem is nyugtalan a kicsi vírus, hisz tudja eljön még az a nap, hogy mindenki „kacsa” lesz.

Mickey telefonja ébresztett.

-Emlékszel a Conanra? Az ördögűzésre?

Mikor Mickey ideges volt, előjött a déli akcentusa. Törtem a fejem, mit akarhat, de azért nem túl erősen.

-Édes istenkém! Nézd meg! Nézd meg ezt!-Mallory volt valahonnan távolabbról. A hangja a hisztérikus és az őrült között félúton.

-Várj!-mondta Mickey, aztán letette. Mikor legközelebb az újságban láttam, már értettem. 

Na, asszem jobb, ha máshonnan indítok. Napra pontontosan egy hete történt.

Vasárnap volt, tehát vadászat. Mickey és Mallory, Doe meg én. Tizenkettőt szedtünk le estig. A tizenharmadik egész a Telepig húzta.

A többiek imádták, de én sose rajongtam érte. Mármint a Telepért. Ha láttad az "Egyedül a sötétben"-t, érted, miről beszélek.

Valaha kisváros volt. Tudod, gyár, kocsma, bolt, kocsma. Most egy rakás szar. Lyukas épületek, nyikorgó kapuk, leszakadt vezetékek, meg ami kell. Ráadásul a nap már lemenőben. Minden vörös, mint egy Del Toro filmben. 

Szóval a kis szaros már léket kapott, csak még nem akarta felfogni. Menekült. Felbukkan, eltűnik, felbukkan a romok között. Mi meg cél, tűz, cél. Lőttünk, mint egy csapat feltüzelt náci. Persze legalább olyan eredménnyel. Valahogy egyikünk se talált.

Ki tudja, meddig megy ez így, ha be nem vonszolja magát a Kékbe. A Kék a leggonoszabb kinézetű ház volt, amit valaha láttam. Mint a banya-tanya a Blairwichben. Csak ez sötétkék, majdnem fekete. A hátának támaszkodva roskatag kis moziépület. 

Szóval préda be, mi utána. Kezdtünk kijózanodni, mégse féltünk. De nem ám. Előző este láttuk Sárkány közbelép-et. 

A Kékről még annyit, hogy valaha festékgyár volt. Tintagyár, hogy pontos legyek. Ja, meg írószer. Mindent egy helyen.

Kék ragaccsal teli üstök, és hordók és csövek és szelepek. A '31-es Frankestein díszlet csak szeretett volna így kinézni.

A kis szerencsétlen pedig ott ült félőrülten a félelemtől pár töltőtollal teli doboz között, a legeslegnagyobb üst fölötti hídon. Úgy reszketett, mintha villámhárító lenne a seggében. Ja igen, villám. Odakint mintha vihar készülődött volna, pedig egész nap tiszta volt az ég. Fura. Persze erre akkor nem nagyon figyeltem. Minden energiámmal a célra összpontosítottam. 

Sokáig álltunk ott némán, ujjunk a ravaszon. Valamiféle bajtársiasság szállt meg minket, vagy mi. Mi voltunk a négy Boszorkány-király, aki épp Frodót készül eltörölni Középfölde színéről.

Persze ez csak egy kacsa volt. Mintha megérezte volna, hogy itt a vég. Abbahagyta a remegést.  

Azt hiszem, egyszerre húztuk meg a ravaszt. Nem mintha számítana persze, kié volt a végzetes lövés. Mindnyájan bűnösök vagyunk.

A kacsa, mit tehetett volna, engedett a fizika törvényeinek. Vagy két métert repült hátra, vérrel és csontszilánkkal permetezve be az üst falát. Majd egy baljós csobbanás és... csend.

Nevettünk. Ezt megcsináltuk! 

Hirtelen villám csapott a házba. A robaj leírhatatlan volt. Mint maga az Armageddon, persze Ben Affleck nélkül.

Szikra futott végig a tetőről az üstbe tartó rozsdás vascső mentén. Az egész Kék rázkódott, mint Moby Dick, miután benyelte Ahab kapitányt. Pár doboz töltőtoll a hídról az üstbe zuhant. A levegő megtelt elektromossággal. Minden egyes szőrszálam az égnek állt, a gombjaim lerepültek az ingemről, a puska forró lett a kezemben. Még hallottam, ahogy a szomszédban lévő moziépület megadja magát, aztán...futottunk, ki merre lát.

Már nem emlékszem, hogyan jutottunk haza, csak arra, hogy ittunk. Ittunk és dvd-ztünk. Élveztük, hogy élünk. 

Szóval mikor Mickey azzal ébresztett, hogy emlékszem-e a Conanra, valami megmozdult bennem.

Leporoltam az ősrégi kazit, előbányásztam a videót a penészes telefonkönyvek alól, és tekertem. Ott volt a százharmadik percnél, közvetlenül a finálé előtt.

A varázsló kiűzi Conanból a gonosz, festett szörnyeket, de előtte... előtte még telerajzolja ősi, titkos rúnákkal. Tetőtől-talpig.

Azonnal viszahívtam Mickeyt. Az akcentusa már-már érthetetlenné torzította a beszédét. Sötétkék foltokról zagyvált, amik a csempét borítják, meg a meztelenül heverő Malloryról a kádban. Nem, nem, él és virul, mondta, de a teste... az a kis csalafinta teste.... Valaki jegyzettömbnek nézte, és telefirkálta. Lemoshatatlan tintával.  

Mickey volt a következő. Minden újság lehozta, ahogy őrülten vigyorog a kamerába, kopasz feje búbjától a lábujja hegyéig párbeszédek és leírások és instrukciók. Kicsit hasonlított Jim Carreyre a 23-as szám borítóján. Valami kisregény lehet rajta, gondoltam, vagy inkább forgatókönyv. Nem mindegy?   

Doe-t egyfolytában hívom, de nem veszi fel, és már a kedvenc tékájában sem látták napok óta.

Nos ennyi.

S hogy én? Kösz a kérdést! Meglapulok. Várok. Mint Sly a ősvadonban.

Kék Kacsa művészettörténetileg hiteles története   
 

  Réges-régen a XV. Században élt egy híres-hírhedt kacsafestő-fejedelem: Háp. Gondolom sokaknak ismerősen cseng a név, bár szeretett volna magának valami művészibb álnevet, de a hatóságok nem engedélyezték neki a névváltoztatást. Nagyon szépeket festett. Korai korszakának híres darabjai a „Kacsa profilból” a „Kacsa háttal” a „Kacsa szemből” és a „Naplemente”. A sárga színt a tollaiból nyerte, a pirosat a csőréből, a naplemente színeit pedig e kettőből keverte ki. Életének delelőén azonban művészi válságba került. Borzasztóan szerette volna megfesteni a „Zöld tóban fürdő kacsa kék ég alatt” című főművének szánt festményt, de bizony nem akadt rajta semmi, ami kék lett volna, így hát nem volt neki kék festéke, így zöld sem. Éjszakákon át forgolódott, sírt és átkozódott, hogy így megrekedt a művészete. Végső elkeseredésében így fohászkodott a magasságos KacsaIstenhez: „Ó bár adnál nekem egy asszonyt, aki kék tollakkal ékeskedik, ki szeret engem, s a múzsám lehetne.” S a nagy Kacsaúr meghallgatta őt. Teremtett neki egy gyönyörű kacsalányt, aki olyan csodálatosan kék volt, amilyent Háp még soha-soha nem látott. Kék Kacsának hívták. Első látásra egymásba szerettek, s Háp el is vette feleségül.

  Onnantól kezdve művészete kiteljesedett. Felesége tollával megfestette a „Zöld tóban fürdő kacsa kék ég alatt” című képét, ami azonban várakozásaival ellentétben nem lett a főműve. A művészettörténet szempontjából legfontosabb képei a feleségéről festett sorozatának darabjai. A leghíresebbek: a „Kék kacsa szemből”,a „Kék kacsa profilból” és a „Feleségem”. 12 gyermekük született 4 sárga 4 kék és 4 zöld. Mindannyian festészettel foglalkoztak. Ugyan apjuk művészetét nem tudták túlszárnyalni, de műhelyük így is értékes képekkel gazdagította a képzőművészet örökségét.

A népszerű művészfeleség, azóta is a megalkuvást nem ismerő, újító és színes művészet szimbóluma. Fontos, hogy mindenki tudja, hogy a félműveltek felületes híreszteléseivel ellentétben: NŐ. A művészet nagyasszonya.

A kacsa színeváltozása

Isten a nyolcadik napon elégedetten sétálgatott az Édenkertben, és csodálta, hogy mennyire tökéletes világot teremtett.  Amint így jár kel, egyszer csak fölpillant a Tábor hegyre, és látja, hogy ott ül a hegy csúcsán az oroszlán, a kutya és a kacsa, és egykedvűen bámulják a messzeséget.

Isten fölment hozzájuk a hegy tetejére, és imigyen szólt:

-       A létező világok legjobbikát szerettem volna megteremteni, de ahogy így elnézlek benneteket, olyan érzésem van, mintha nem lenne teljes az életetek, mintha még vágyakoznátok valamire.  Mondjátok, miben segíthetek?

-       Ha megengednéd, hogy én legyek az állatok királya – szólt az oroszlán – akkor minden gondom egy csapásra megszűnne.

-    Annyira jó lenne tartozni valakihez - mondta a kutya - Úgy érzem, hogy ha hű társa lehetnék az embernek, akkor megoldódna minden bajom.

A kacsa nem szólt semmit, félénken hallgatott.

-       Hát te, kacsa, te nem mondod meg, hogy mi az ami annyira nyomaszt? – kérdi az Isten.

-       Megmondanám én – válaszolta a kacsa – de az az igazság, hogy pontosan én sem tudom.  Azt hiszem, attól félek, hogy el foglak veszíteni téged. Szeretném, ha mindig barátok maradnánk, szeretném, ha mindig hallhatnálak, és szeretném ha az én hangom mindig eljutna hozzád, akármilyen messze is kerülnénk egymástól.

Az Úr elgondolkozott, majd ezt mondá:

-       Érdekes, hogy néha milyen apró dolgokon múlik a boldogság.  Mire leértek a völgybe, minden kívánságotok teljesül.

Amint ezt meghallotta az oroszlán és a kutya, boldogan nekiiramodtak a lejtőnek.

-       Köszönöm – mondta a kacsa, és ő is megindult lefele lassan totyogva.

-       Tudod kacsa – mondá néki az Úr – a te kívánságod volt a legkedvesebb számomra.  Neked van a legnagyobb lelked.

A kacsa mélyen elpirult, hiszen ő nem volt ahhoz szokva, hogy megdicsérjék.  Tovább botladozott, és arra gondolt, hogy ezt hiába mondaná el a többieknek, azok úgy sem hinnének neki.

Aztán amikor leért a völgybe olyan oroszlánbőgést hallott, hogy csak úgy visszhangzott bele az erdő, és minden állat tudta, hogy ki a király. 

A kutyát befogadta az ember.  A kutya boldog farok csóválgatással fejezte ki örömét, és vidám kutyaugatás visszhangzott az erdőben.

A kacsára nem figyelt senki, de ő tudta magáról, hogy ő a legjobb.  Boldogan hápogta:

-       A kacsa az úr!  A kacsa az úr!

Az oroszlán és a kutya értetlenkedve nézték a kacsát.

-       Mit mond? – kérdezte az oroszlán.

-       Azt mondja, hogy a kacsa azúr – válaszolta a kutya.

A kutya ugyan jól értette, hogy mit hápog össze-vissza a kacsa, de gondolta jobb lesz nem felbőszíteni az oroszlánt, mert az könnyen véget vethet a paradicsomi állapotoknak.

-       Hát az meg mi? – kíváncsiskodik tovább az oroszlán.

-       Az a kék szín egy árnyalata – mondta a kutya, és nagyon büszke volt az újonnan szerzett műveltségére – tudod, a kacsa kék – folytatta, és közben mutatta, hogy ez a kacsa dilis, ennek elmentek otthonról.

-       A kacsa kék – nevetett az oroszlán, és csak úgy visszhangzott az erdő.

-       A kacsa kék – nevetett a kutya is, és azt is visszhangozta az erdő.

-       A kacsa az úr! A kacsa az úr! – hápogta a kacsa, de a kacsahápogásnak nem volt visszhangja. 

Azóta sem visszhangzik a kacsahápogás, és senki sem tudja miért.

Isten tudja miért.

A legenda, avagy a legenda hiánya

Az idők hajnalán, valahol Közép-Afrikában, a végtelen szavannából toronyként kiemelkedő monolit árnyékában szőrös majomkézben kis agyaggombóc kezdett formálódni. A majom, amely elsőként fedezte fel az anyagot, és elsőként sejtette meg, hogy az anyag formálásával milyen hatalom is került a kezébe, még soha nem látott kacsát, a kezében lévő agyagból mégis egy kiskacsa kezdte elnyerni alakját, hogy megkezdje földi életét. A majom a zanzárfa kék gyantáját is ismerte, ezzel kente be agyagkacsáját, nem is sejtve, hogy amit a fejében lévő halvány árnyalak másának szánt, túléli őt és még oly sok majomnemzedéket, és életre kelve pompás tárgyát képezheti eljövendő korok nagy műalkotásainak. Nem ő tehet róla, hogy nem így történt.

Évezredek teltek el, emberi életek, generációk és birodalmak tűntek fel majd enyésztek el, de a kék kacsa türelmesen várt a Közép-Afrikai pusztaságban. Nem akadt még krónikás, aki megénekelje, hogy került ez a kis jószág a kontinensünkre, de a görög történeteket oly bőven ontó mesélők is elfeledkeztek a becses állatról. Így a jelentősen túlértékelt Homérosz úr, aki kínos próbálkozásában inkább oldalak százain untat minket egy tehetségtelen matróz tengeri szerencsétlenkedésével, ahelyett, hogy egy oldalban mutatná be a Kék Kacsa elegáns vízi mozgástechnikáját. De a nemes állat nem adta meg magát az enyészetnek. Tűrte azt is, hogy egy bizonyos Shakespeare úr figyelmét Egyiptom és Róma hírességei felé fordítva kéj- és hatalomvágyról ömlengjen, fikarcnyit sem hederítve korának legjelentősebb kacsájára. Szégyenszemre ugyanilyen pökhendi figyelmetlenséggel mentek el a téma és a kacsa mellett a Római Birodalom áltörténeteit zengő álművészek is, így bizonyos Kubrick úr és R. Scott úr is. A kék kacsa viszont nem türelmetlen, mosolyogva figyelte az idők múlását, és gyönyörködött saját kékségében. A középkorról mesélő középszerű művészek sem figyeltek fel A kacsára. Fontoskodó fércművében bizonyos Bergman úr például inkább egy feketébe öltözött mezőgazdasági munkást ültetett a sakktábla mellé, mint a kékben tündöklő elmeóriást. Kacsánk azon már nem is csodálkozott, hogy bizonyos, ripacskodásáról híres Connery úr főszereplésével nem róla, hanem egy rózsáról készítettek filmet. A vállalkozás átgondolatlanságát mutatja, hogy egyetlen rózsa sem szerepel a stáblistán. Hagyjuk – legyintett a Kék Kacsa, és átugrott néhány évszázadot. A helyzet nem lett jobb. A pökhendiségtől és dilettantizmustól nem látó firkászok ekkor is érdekesebbnek tartották a különböző biztonsági embereket (bizonyos Dumas úr) és érdektelen kakaskodásokat (említésre sem méltó bizonyos Tolsztoj úr), mint a halhatatlanság kék ikonját. A világ általános állapotát mutatja az a tény, hogy a technikailag biztos kezű, de annál szűklátókörűbb, bizonyos Lumiere úr is inkább egy vonatot (!) tüntetett ki a figyelmével, mint A kacsát. Az irodalmi törpékre és a filmművészet vakjaira legyintve hősünk ekkor átkelt az óceánon, de ott is csalódnia kellett. Az emberek érthetetlen módon érdekesebbnek tartották a különböző tűzfegyverek hatékonyságát bemutató bizonyos Wayne úr és Eastwood úr előadásait, mint kacsánkat, és hasonlóan kitüntető, de annál megfejthetetlenebb figyelemmel illettek bizonyos Pacino és DeNiro urakat, akik még ma is akadály nélkül folytatják vizuális környezetszennyező tevékenységüket. Bizonyos H. Ford úr tett ugyan kísérleteket, hogy a régi értékek felkutatásával javítson az emberiség általános helyzetén, de a Kék Kacsa az ő figyelmét is elkerülte. Sokáig sorolhatnánk még a ripacskodás, a tehetségtelenség és figyelmetlenség iskolapéldáit, de tollunkat nem azért emeltük fel, hogy érdektelen alakokra pazaroljuk tintánkat.

Az Ügy ugyanis fordulóponthoz érkezett. Egy maroknyi fiatalból álló csoport felfigyelt minden kacsák legkacsábbikára. Ügyük egyetemes, bár a dilettánsok számára érthetetlen lehet. Vesszenek ők, az érdektelenek, fellinicskék, bergmanocskák, spielbergecskék és altmanocskák, köpünk rájuk. Az ég kék, és a kacsa is! Figyeljünk inkább rá!

Blue duck – a legenda Blue Duck saját csőréből

Üdvözlöm. A nevem Duck. Blue Duck. Markolja meg nyugodtan a szárnyamat…

Jól van? Zavartnak tűnik. Meglepődött? Látom az arcán. Mintha most nagyobb lenne az orra egy kicsit. Igen, és a szemöldökét meg a homlokába felhúzta. Ne is tagadja. Leülhetünk végre?

Tudja, olyan furcsák az emberek. Igen, maga is. Találkozni készül valakivel, akit Kék Kacsának hívnak, és mikor besétál egy kék kacsa, meg van döbbenve. Na, eressze vissza nyugodtan a szemöldökét. A szárnyamat is elengedheti most már.

Persze talán elnézőbbnek kéne lennem magukkal. Egy ilyen kacsa, mint én, szokatlan jelenség ebben a világban, tudom. Látom a tekintetén, most azt gondolja, hát persze, mert kék a tollam. De nem volt mindig az… Na jó, igaza van, kezdjük a legelején.

Blue Duck-ként ismernek, az eredeti nevem viszont hápogásból szabadon fordítva Duck Schwarzmüller. Anyám szerint – aki vitathatatlanul a legszebb kacsanő volt a lápos tó nádligetes partján – az odvas tölgy tövében fogantam egy fülledt, unalmas nyári délutánon. Apám szerint ő eredetileg tekézni indult a kedvenc fürjtojásával, de a reggeli esőtől megáradt mocskos-patak ellepte a pályát.

Az írásról? Olyan nagyon szeretném azt mondani, hogy mindig is mesélőnek készültem, és hogy pelyhes-seggű korom óta ontom magamból a jobbnál jobb kacsameséket, de ha ezt mondanám, nagyot hazudnék. Átlagos képességű kacsacsibeként átlagos életet éltem. Átlagos méretű csőrömből átlagos hápogás jött, átlagosan feszült az úszóhártya átlagos lábamon, amivel átlagos ütemben átlagos helyekre totyogtam. Azaz, szerettem néha a békákkal együtt csavarogni a békanyálas sziklán túl, de persze nem azokkal a lenéző levelikkel, hanem a vagány varangyokkal.

Nyári estéken lelkesen lélegeztük be a rothadó tavi-moszat kipárolgásait, hogy aztán módosult tudatállapotban bódultan kórusban brekegjük tele a tópart üres csendjét.

Lassan átlagos termetű kacsává nőttem, és eljött az ideje, hogy kivegyem a részem, úgymond a családi vállalkozásból. Tudja, régi kereskedő família voltunk. Üzleteltünk a mókusokkal, tavasszal makkért adtunk tőzeggyapotot, majd nyáron a makkot tovább cseréltük egy sünnel szamócára, amin a vidráktól aztán télen újból tőzeggyapotot vettünk. Sose értettem a logikát ebben, de apám esküdött rá, hogy van benne, és mivel ő az apám, elhittem neki.

Aztán egy esős őszi estén arra eszméltem, hogy én valószínűleg nem egészen erre az életre születtem. Nem volt nyugtom, egész éjjel álmatlanul töprengtem, és járt az agyam, mint a kacsa segge… Magamba szálltam. Nem túlzok, ha azt mondom, könyöknyi mélyen nyúltam a lelkembe, és megragadtam az első dolgot, ami a kezembe akadt: még hajnalhasadás előtt elhatároztam, hogy én márpedig író leszek. Író, az emberek világában. A reggeli rántotta után azonnal lementem a tóra algát gyűjteni tintának, kitéptem egy tollamat, és nekikezdtem első nagy világrontó regényemnek.

Első történetemet Dick Schwarzmüller álnéven küldtem el a kiadónak, a könyv „halálos bosszú” címmel jelent meg. Egy pszichopata mókusról szólt, akinek egész családját kiirtják a rókák. Ezen a kisemlős persze visszafordíthatatlanul befordul, és fékezhetetlen őrületében bosszúhadjáratba kezd családja gyilkosai ellen. A kedvenc jelenetem, mikor a kismókus egy róka lenyúzott bőrébe bújva lopakodik a galád ragadózók közé, hogy megölje a végtelenül gonosz falkavezért.

Az erdőnkben lakó rókákat sokkolta az első kiadás. Lázításnak titulálták a megjelentetést, és minden követ megmozgattak, míg végül sikeresen betiltatták a könyvemet. Szörnyen csalódott voltam, még akkor is, mikor pár évvel később Charles Bronson megvette a jogokat és eljátszotta a főszerepet.

Dühömben még azon a télen megírtam a közel 800 oldalas „zombi holokauszt” című horror-drámámat, amiben az egész erdő összes állata egy mindent elsöprő zombitámadás áldozatává válik. Ezt a történetemet végül sehol nem adták ki, viszont a megírása évekre előre kielégítette ösztönös destruktív és antiszociális vágyaimat. Így végre békésebb vizekre evezhettem a történetmesélés állóvizében.

Következő művem, az „ejtőernyők és csókok”, egy vadromantikus kalandjáték, főszerepben a legszebb kacsacsajjal, akit valaha a világra tojtak. A kritikusaim szerint ebben az alkotásban végre megtaláltam a női énemet. Micsoda baromság. Több se kellett, én magam akartam bezúzni a még meg nem jelent példányokat. Az éjszaka leple alatt egy kanna benzinnel belopakodtam a nyomdába, ahol a sokszorosítás folyt. Éppen a gyártósor felgyújtásán fáradoztam, mikor a farktollamat bekapta a futószalag, és már cipelt is magával a gépsor. Én küzdöttem, ahogy csak tudtam, csapkodtam a szárnyaimmal, dobáltam magam a papírszalag alatt, míg végül a forró nyomdafestékes üst felett sikerült kiszabadulnom… Igen, pont a közepébe. Szerintem ez nem vicces. Ezután kezdtek el Blue Duck-nak szólítani… Hogy? De. Lemoshattam volna…

Ebből a történetből megtanultam, hogy ha olyan nyelven írsz, amit rajtad kívül mások is megértenek, elkerülhetetlen, hogy saját tévképzeteik igazolásául rendre félreértsék a soraidat.

A következő a sorban a „kallódó kolbászok” című, mélyen erotikus töltetű alkotásom. Pár kóborló macskáról szólt, akik a falun szerzett párzási képességeiket az erdő különböző állatain kamatoztatják. Nem mondom, hogy nyíltan pornográf volt, de valljuk be őszintén, sok tojást raktak benne. A történet kapcsán sokat tanulmányoztam a fajok közti szaporodás genetikai korlátait és lehetőségeit. Ennek ellenére én mindig azt mondom, hogy ezzel a művel a szaporodás filozófiai oldalát világítottam meg – mi volt előbb, a kacsa vagy a tojása? Ez számomra az örök drámai kérdés. A nagy sikerre való tekintettel a könyvnek elkészítettem a színpadra átírt musicalváltozatát is. Andrew Lloyd Webber írt hozzá zenét, a címét pedig megváltoztatták „macskák”-ra. Úgy rémlik sikeres volt.

Utolsó erdei környezetben játszódó könyvem a „hápogó és brekegő”. Két tavi-moszat-függő jó barát meséje, ami természetesen önéletrajzi indíttatásból született. A két szenvedélybeteg főhős egy sor kalandon keresztül tanulja meg értékelni egymást, illetve egymás szemén keresztül saját magát, illetve mind a négy szemen keresztül az élet értelmét is. A történet kapcsán sokat tanulmányoztam az erdei állatok különböző világképeit, vallásait, és más kábítószereket. Megdöbbentő, hogy a pisztrángok még mindig nem hisznek a felszín feletti élet létezésében, és ki hinné, hogy a lápi szarkák azért gyűjtik az ékszereket, mert bálványimádók. Azóta azt vallom: nem ítélhetsz meg egy rendszert objektíven, aminek te magad is része vagy…

Akárhogy, a „hápogó és brekegő”-ből nemrég filmet forgattak, talán ismeri. A címe? „Félelem és reszketés Las Vegas-ban” lett a címe.

Mostanában? Mostanában fejeztem be egy második világháborús sztori forgatókönyvét, mert olyanom még nem volt. De rengeteg tervem van. Hogy mi? Hát, nem szívesen, még a végén elhápogja. Az emberek genetikailag képtelenek titkot tartani. Legyen meglepetés.

A KÉK KACSA SZÜLETÉSE

A kozmológiában a kék kacsa ( angolul "Blue Duck") egy olyan tudományos elmélet, mely szerint a gondolkodás egy rendkívül sűrű és rendkívül forró állapotból fejlődött ki nagyjából 13, 69 milliárd évvel ezelőtt.

Az elméletet Georges Henri Joseph Georges Henri (1894–1966) svájci pap, a Louvain-i Római Katolikus Egyetem fizika és csillagászat tanára dolgozta ki először 1931-ben „intelligens tojás ” név alatt.

A kék kacsa-elmélet azon a megfigyelésen – az úgynevezett, Bubble-törvényen  – alapul mely szerint az óriás griffek színképvonalai kékeltolódást szenvednek. Ezt a kozmológia elméletével összevetve azt kapjuk, hogy a tér az általános relativitáselmélet Freidmann - Lematire modellje szerint tágul. Ha a múltba extrapoláljuk, akkor ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a kék kacsa egy olyan állapotból kezdett tágulni, melyben az anyag és az energia rendkívüli hőmérsékletű és sűrűségű volt.

A kék kacsa születése, más néven a gondolat hajnala kifejezést szűkebb értelemben arra az időpontra értik, amikor a megfigyelt tágulás elkezdődött – számítások szerint 13,69 milliárd évvel ezelőtt (2%-os pontossággal) – tágabb értelemben pedig arra az uralkodó kozmológiai elgondolásra (paradigmára), mely az elkacsásodás keletkezését és fejlődését eszerint magyarázza.

Az intelligens tojás-elmélet egyik következménye, hogy a mai univerzum állapota jelentősen eltér a múltbeli és jövőbeli állapottól. Ebből a modellből George Gomew 1948-ban  megjósolta a kék kacsák örök ragyogását, amelyet az 1960-as években fedeztek fel, és az elmélet bizonyítékaként szolgált a rivális elmélettel, az állandó állapotú (steady-state) kék kacsa nélküli világgal szemben.

A jelenlegi fizikai modellünk szerint, a kék kacsák paramétereinek határértéke kb. 13,69 milliárd (1,369·10¹⁰) évvel ezelőtt egy gravitációs szingularitás, az idő és távolság mérése értelmetlen, a hőmérséklet és a nyomás pedig végtelen ebben a szingularitásban. Mivel jelenleg nincs modell az olyan közeli rendszerekre, amelyben egyszerre kell figyelembe venni a gravitációt és a kvantumállapotot (nincs jól kezelhető kvantumgravitációs elmélet), a legkorábbi periódusnak a története jelenleg a fizika megoldatlan problémája, így kénytelenek vagyunk a Kék Kacsa idézetébe kapaszkodni, mi szerint: „ Most még csak kis hal vagyok, de nagy oroszlánná válok, mert én vagyok a Kék Kacsa.